Elhatároztam, valami olyanba kezdek, valami olysamiről (is) fogok blogolni, itt a személyes részen, ami valószínűleg sokatokat nem érdekel. ... mert..... már rég van gyereketek, vagy egyáltalán nincs, és mostanság nem is lesz. Mivel számotokra nem tudok újat mondani, vagy hasznosat, hiszen már "túl vagytok rajta" vagy még nem, de nem is lesztek egyhamar. Így maradnak az érdeklődök között aki tervezget, vagy épp terhes mint én! Természetesen örömmel veszem, ha bárki más is azért végigolvassa bejegyzéseimet :)

Olyan dolgokat fogok írni, ami valószínűleg minden terhes nő fejében megfordul, ezernyi és ezernyi gondolatok, kérdések sokasága, mely a nőstényállat fejét ilyenkor elönti.

Először is. Megváltozik az élet. Nincs mese. Rögtön az első dolog, amitől az ember elkezd lelkiismeretfurdalást érezni, hogy hogy lehet ilyen önző és mégis ott motoszkál a kérdés, kétség: De hát én szeretm az életemet, s bár örülök a kis jövevénynek, mégis, aggódunk, hogy jajjj, mi lesz azzal, ami eddig volt, elvész? átalakul? vagy nem is lesz fontos többé? Aggódunk, hogy elvesztjük azt, akik vagyunk, s ezzel együtt elvesztjük azt az életet, amit eddig éltünk, s szerettünk! 

Az ember mindig félve tekint az ismeretlenre és mégjobban megrémül, hogy elvesztheti azt, amit szeretett, megszokott, kialakított. Azt a bizonyos "biztosat" ami körül veszi. Na meg persze ki szeretné elveszteni saját magát? Ha a tükörbe nézünk, és nagyjából úgy vagyunk vele, hogy jó az, amit látunk, szeretjük és elfogadtuk, ki a csuda akarna megválni tőle, vagy változtatni rajta? Sőt, esetleg teljesen elveszteni??

Hiszen ezek a "rémtörténetek". Te megszünsz innentől létezni, más lesz a fontos, a te igényeid háttérbe szorulnak....stb. Majd feleszmélsz évek után, hogy hé! Hát hol maradok én?? Valahogy ezzel jár az anyaság. hmmmmm.... lehet én is így fogok érezni. Mindenki a szülés után változik meg, mikor az a drága ordító újszülött hazajön velünk.

Egyenlőre most még csak ötleteim vannak, hogy mit hogy fogok csinálni, illetve hogy szeretnék. De fogalmam sincs mennyire fogom máshogy látni a dolgokat késöbb. Most még úgy gondolom, hogy igenis kell idő magunkra is, igenis nem szabad teljesen feladni a magánéletet és igenis kell időt lopni csak Dailonnak és magamnak. Elmenni egy moziba, eltölteni hacsak egy pár órácskát is kettesben, romantikázni, nem elfeletkezni arról, hogy mi egy úttal férj és feleség vagyunk, nem csak apa és anya.

Kezdetben rosszul éreztem magam attól, hogy ilyen gondolataim vannak. Hogy ennyire önző lennék, hogy merek magamra gondolni? Aztán rájöttem, nem, nincs ezzel semmi baj. Ez nem azt jelenti, hogy az újszülöttünket nem szeretném, imádnám, és törődnék vele! Ettől nem leszek önző, hogy nem felejtek el az élet más fontos dolgaival is foglalkozni, hiszen azokat a virágokat is öntözni kell. Nembeszélve ha a hajóskapitány kidől, a hajó is elveszett.

Már csak napok választanak el attól, hogy megírjam, miféle változás következik be gondolataimban, ha már kezembe tarthatom várva várt kislányom!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.